KÁIN UTÓDAIRÓL

  • PDF

 

„És ismeré Káin az ő feleségét, az pedig fogadá méhében és szülé Hénochot. És

építe várost, és nevezé azt az ő fiának nevéről Hénochnak” (l. Mózes 4,17).

A következőkben meg kell vizsgálnunk, miért lépett fel ugyanez a Káin mint városalapító

 

és városépítő. Nagy tömeg embernek, persze, tágas, nagy város kell lakóhelyül,

de annak a háromnak, aki abban az időben élt, akármilyen kis búvóhely vagy

egy kis barlang is tökéletesen megfelelt. Azt mondtam, hogy „annak a háromnak”,

valószínű azonban, hogy csak egyetlenegy ember részére alapította azt a várost; mert

hiszen az alattomban meggyilkolt Ábel szülei bizonyára nem tudták volna elviselni,

hogy egy városban lakjanak a gyilkossal, aki megölte saját testvérbátyját, vagyis nagyobb

bűnt követett el, mintha egy másik embert ölt volna meg. Természetesen mindenki

világosan látja, hogy nemcsak paradox, de érthetetlen dolog is, hogy egy ember

egyedül akarjon egy várost felépíteni. Hol kezdje el? Hiszen még egy háznak a legjelentéktelenebb

részét sem lehet segítőtársak nélkül felépíteni. Vagy talán képes egy

és ugyanaz az ember a követ megfaragni, a fát felvágni, a vasat s az ércet feldolgozni,

hatalmas védőfalakat emelni a város köré, udvarokat és kerítéseket, szentélyeket,

templomokat, csarnokokat, kikötőket és lakóházakat építeni, és elvégezni ezenfelül

mindazt, amit még magán- és középületeken csinálni kell? És ráadásul még csatornákat

fektetni a föld alá, a szűk utakat kiszélesíteni, kutakat, vízvezetéket létesíteni,

 

egyszóval véghezvinni mindazokat a munkálatokat, amelyek egy város felépítésével

együtt járnak? S mivel mindez ellentmond a valóságnak, helyesebb, ha az allegória

értelmében így fejezzük ki magunkat; Káin elhatározta, hogy úgy rendezi be a maga

életét, mint egy várost. S mivel minden város épületekből áll, és minden városnak

lakói és törvényei vannak, az ő épületei azok a szavak, amelyekkel – mint valami

védőfal tetejéről – ellenségei ellen harcol, amennyiben könnyen hihető koholmányokat

költ az igazság ellenében: lakói pedig az önmaguknak bölcsként tűnő cimborák:

az elvetemültség, az istentelenség, az önszeretet, a hatalomvágy és az a hazug szempont,

amely az igazi bölcsesség ismeretének hiányában összekovácsolta a tudatlanságot,

a képzetlenséget, a járatlanságot és mind a többi ártalmakat, amelyek a fentiekkel

együtt járnak; a törvények pedig: a törvénytelenségek, az igazságtalanságok, a méltánytalanság,

a fegyelmezetlenség, a szemtelenség, az őrület, a bitorlás, mértéktelenség

az élvezetekben, megnevezhetetlen gerjedelmek természetellenes dolgok iránt.

Ilyen városnak építőmestere minden istentelen a maga boldogtalan lelkében, egészen

addig, amíg Isten arra az elhatározásra nem jut, hogy ezeket a szofisztikus mesterkedéseket

teljesen és végleg összezavarja. Ez azonban csak akkor következik be, amikor

ezek az istentelenek a városban egy tornyot is emelnek, amelynek csúcsa az égig

ér (l. Mózes 11,4), vagyis: a gonoszságból építenek mesteri beszédet, s erről a beszédről

azt hiszik, hogy csúcsa az ő saját gondolatuk, amelyet itt az ég jelképez, mert

kell, hogy minden beszédnek csúcsa és vége a benne megnyilatkozó értelem legyen...

Philón